Száz évvel ezelőtt süllyedt el a hajók királya, a Titanic. A maga korában a legnagyobb hajó, a modern világ jelképe volt. Rengeteg téves és helyes feltételezés született a katasztrófa miértjéről, és mint minden nagy eseménynél, itt sem hiányozhatnak a magyar vonatkozások.

   Öt nappal az elindulása után, 1912. április 14-én, vasárnap, 23 óra 40 p­erckor, egy vasárnapi napon a Titanic jéghegynek ütközött, és alig több mint két és fél órával a végzetes ütközés után, április 15-én, beigazolva a hétfői napok ősi bűnösségét, 2 óra 40 perckor elsüllyedt.
­­  A Titanicot (két testvérhajójával együtt, mint például az 1916-ban hasonlóan tragikus sorsra jutott Britannicot) a White Star Line hajótársaság megrendelésére 1907-ben kezdték el építeni. Nem kívánok írni a már sokat tárgyalt gigászi méretekről, inkább a tragédia után elterjedt szóbeszédek  valóságáról szeretnék szót ejteni.
  A hagyományos indok az, hogy Smith kapitány nem csökkentette a jéghegyekkel teli veszélyzónán belül a sebességet, mert a kékszalagért versenyzett. Ez azonban szinte egészen bizonyosan nem igaz, ugyanis a Titanicot nem rekorderhajónak építették. ezt bizonyítja, hogy a  hajómonstrum maximális sebessége is 3 csomóval kevesebb volt, mint az akkori rekorder, a Mauretania átlagsebessége. Máig nem tisztázott tény, hogy Smith kapitány miért nem csökkentett a sebességen (amiről egyébként többszöri figyelmeztetést kapott a közelben haladó hajóktól).
  A valódi magyarázatot talán Sir James Bisset, a Carpathia mentésben résztvevő második tisztje, a Cunard hajótársaság későbbi vezérkapitányának emlékirataiban találhatjuk meg. A Titanic a hírverés szerint a legnagyobb és a legelegánsabb új hajó volt a transzkontinentális útvonalon. Mivel azonban sebessége elmaradt a Mauretania-Lusitania párosétól, ezért ahhoz, hogy 1912. április 16-án, kedden, délután 5 óráig megérkezzen New Yorkba (ez a sajtó és a fogadás szempontjából az utolsó megfelelő időpont - ekkor adhattak róla hírt még aznap), a lehető legrövidebb úton, és sebességveszteség nélkül kellett hajóznia, mert nem volt sebességtartaléka, amivel ledolgozhatta volna a lassítás miatti időveszteséget. Szintén emiatt nem kerülhette meg délről a jégveszélyes területet. Ha viszont csak este, vagy netán szerdán érkezik meg, ami akkoriban már lassú átkelésnek számított, óhatatlanul kiváltotta volna a sajtó fanyalgását, ami marketing szempontból igen kínos lett volna a White Star-nak (különösen az első úton, a hatalmas beharangozó kampány után). Megfigyelhető hát, hogy hogyan emelkedett emberi életek biztonsága fölé a marketingtaktika, hogyan okoztak kicsinyes üzleti érdekek ezerszám emberi tragédiákat.
   Tény és való, hogy a mentőcsónakok befogadóképessége jóval az utaslétszám alatt volt. Ám ez akkoriban korántsem volt szabálytalan, akkoriban ugyanis még egy elavult szabályzat szerint, a mentőcsónakok számát a hajó vízkiszorítása szerint határozták meg (noha akkorra, főleg a Titanic esetében, ez már koránt sem volt arányos az utasok létszámával). Ennek ellenére a hajó vízre bocsátása előtt szóba jött, hogy 64 mentőcsónakot helyeznek el a fedélzeten (ahogyan ez az eredeti építési tervekben szerepelt), ám ez túlzottan akadályozta volna az utasokat a kényelmes sétálgatásban, ezért az ötletet elvetették. Így került végül a fedélzetre mindösszesen 20 mentőcsónak, melyeknek összférőhelye 1178 főnek volt elegendő. Ennek ellenére például az első mentőcsónakot 28 fővel engedték le, és a többit is hasonlóan félig üresen bocsájtották vízre. 
   A tragédia pontos körülményeiről (az ügyeletes tiszt hibás döntései, stb.) már rengeteg írás van, így inkább csak a legénység felkészületlenségére térnék ki. Mivel az indulás óta nem tartottak mentőgyakorlatot, ezért egyetlen tiszt sem tudta, hogy a mentőcsónakokat teljes terheléssel is le lehet engedni. Ha ezt tudták volna, 706 ember helyett akár a maximális kimenthető létszám, 1178 ember menekülhetett volna meg. A csónakok megtöltésével egyéb bajok voltak, például az 1-es számút csupán 12 emberrel (5 első osztályú utassal és 7 személyzettaggal) bocsátották vízre, pedig a csónakban 40 férőhely volt.
   A túlélők között, a számok alapján kibontakozik a mentésnél is figyelembe vett hierarchia: az első osztályon utazók közül a nőknek 94%-a, a férfiaknak 31%-a menekült meg. A fedélközben utazó nőknek 47%-a, a férfiaknak 14%-a menekült meg.
   A Titanic katasztrófája kapcsán több magyar vonatkozással találkozhatunk. Az első osztály egyik pincére, Reischl Mátyás túlélte a katasztrófát, azonban a fedélközben utazó, kivándorló magyarok közül nem mindenki menekült meg. A tengerbe fulladt Kisik Vince és Kisik Mária, azonban megmenekültek szüleik, Kisik Antal és felesége. Túlélte a katasztrófát továbbá a soproni Hoffer Lujza is. A Titanic segítségére siető Carpathia hajóorvosa is magyar volt, dr. Lengyel Árpád, aki a megmenekült utasoktól később emlékérmet is kapott.
  100 évvel a tragédia után a Titanicot újabb veszély fenyegeti. Egyes felmérések szerint a következő 100 év folyamán teljesen eltűnhet a roncs, a korrózió és egyéb természetes bomlás hatásai miatt. A roncs kiemelése szinte teljesen lehetetlen, így ez a probléma még megoldásra vár.